Amióta az eszemet tudom imádtam a sportot.De mindegyiknél sokkal jobban rajongtam a Forma-1-ért.Minden futamot néztem és apukám szerint sokkal hamarabb tanultam meg a világbajnok nevét,mint az övét.Persze biztos csak hazudott,de ez kis elégedettséggel tölt el.
Berlinben élek a szüleimmel,de előtte évekig Heppenheim szerencsétlen lakosait boldogítottam.Természetesen mindenki ismert,mer több probléma volt velem,mint akárki mással.Ez nekem nem volt kifejezett probléma,de a városban lakóknak és a szomszédoknak annál inkább.Szegénykéim...Mindezen csínytevésekben egyetlen örök társam volt,Sebastian.Minden csínytevésre vevő volt és mindenhonnan a kis,kék robogóján menekültünk el.
Soha olyan boldog nem voltam,mint akkor.Minden hétvégén a tévé előtt ültünk és mindenféle nasival felpakolva vártuk az időmérő és a futam kezdetét.Akkor voltunk a legjobbak és a legszófogadóbbak.De azóta eltelt 7 év és már csak a tévében láthatom.Nekem megmaradt a néző szerep,ő viszont szerepel benne.Majdnem minden hétvégén.Olyan irigy vagyok rá,hogy az tagadhatatlan.De büszke is,mert sokra vitte.
Apám az Infiniti autógyár résztulajdonosa és így a Red Bull Racing fő szponzorai közé tartozik.Eddig nem vitt ki egy versenyre sem,mert állítólag túl fiatal voltam,de megígérte,hogy ez megváltozik a 2012-es évben és ha akarok minden futamon ott lehetek.Természetesen azonnal kaptam az alkalmon és elfogadtam az ajánlatát.
Így esett,hogy Március 16-án húgommal együtt repülőre szálltunk és Melburne felé vettük az irányt.Annyira izgultam,hogy a szívem a torkomban dobogott és levegőt is alig kaptam.Alig vártam,hogy találkozzak Sebivel és alaposan kifaggassam mi minden történt vele az elmúlt évek alatt.Nagyon reméltem,hogy még megismer.
